Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2012. december 20.
XI. évfolyam 12. szám.
KÖNYVAJÁNLÓ
SIBELIUS
FINLANDIA
Helsinki Symphony Orchestra
Leopold Stokowsky vezényel

1.

Az emberélet útjának felén túl
nyüzsgő dzsungelben eszméltem magamra,
eltérülvén a vágyott, messzi céltul.

Párduc s farkas egymás torkát harapva
marakodott oroszlán-hagyta koncon,
majd egy tigris mindkettőt elzavarta.

És akkor már az volt csupán a gondom,
hogy legalább a visszaútra leljek,
átvágva újra-összenőtt bozóton.

De lám: a sűrüségben földerengtek
kontúrjai hajdani otthonomnak,
s rádöbbentem: szerény szülőhelyem lett

dzsungellé, míg fejem mellemre horgadt.
Egy lépésnyit se mentem én előre:
a haladás álmom játéka volt csak.

Hazám liget volt – dzsungel lett belőle,
a házőrző eb  farkassá vadult el
s párducprémmé durvult a macska szőre.

Jámbor tehén, szelíd ökör a dzsungel
fülledt méhében tigris lett s oroszlán –
ami legelt rég, annak is ma hús kell.

Beláttam: itt csak ölvén és orozván
lehet létezni. S újra útrakeltem
-  többé nem helybenjárva álmodozván -,

hogy elhalványult csillagom kövessem.

                        2.

Haladtam a legyengült fény iránt
a célbaérés csöpp reménye nélkül,
s elémbe tűnt egy sápadt, pisla láng,
    
amely szelekkel birkózott vitézül,
mellette három árny melegedett,
előderengve múlt idők ködébül.

Az egyik szólt: „Látod ezt a tüzet?
Valaha perzselt, mindent elborított,
mikor Dózsa, Saint-Just gyújtotta meg,

de most báván, erejét vesztve pislog,
kihamvad lassan, nincsen, aki szítsa,
maga is érzi: már lobogni nincs ok.”

Elfordult és a lángot nézte, mintha
erejével tüzes tekintetének
adna tápot neki. Ez volt a titka

amikor élt s ahányszor újraéledt,
testvére volt a tűz, de tudta: olykor
a víz az úr, még akkor is, ha téved

s vétlen gályát is mélybe ránt, ha tombol.
És szóltam akkor, félénk tisztelettel:
„Sándor, a tűz s a víz – tudod nagyon jól –

pusztíthatatlan, meglehet, ezerszer
hamvad-apad: ezerszer újra lobban
s újra fakad. Mert mindig akad ember,

aki taplót-kovát ragad titokban
vagy gátat bont, sziklakövet csapol.
Eljön megint valaki valahonnan,

de egyikünk se tudja, hogy mikor.”

                      3.

S szólt most a másik, mintegy közbeszólva:
„A köd-gubás novemberben se voltam
más, mint a felséges Tűz Csiholója.

Beszéltek immár percek óta. Jól van,
amit hallottam, azzal egyetértek.
De egyként gyúl a láng mennyben, pokolban,

ha kell, hevít, ha kell, mindent föléget,
nem mindegy, hogy Isten mivégre gyújtja:
másként izzó az üst, másként a lélek.

Ha kályhákban kihúny, fellobban újra
a zsuptetőkön vagy gabonatáblán,
hogy életté ne sarjadjon a búza.    
     
Rohamosan terjed, akár a járvány,
a deszkapalánk reccsen s égre mordul
a láng, kormot fehér felhőkre hányván.

Hát tudni kell, mi van a szándokon túl,
mikor valaki fáklyát tart kezében
s játszadozik  a tűzzel csapatostul.”

Elhallgatott. S én szóltam: „Példaképem
vagy már te is, ha van, kiért hevülhet
költő-kebel, az olyan mint te éppen.

Ki gyújtogat, szavadból gúnyt nem űzhet,
a csiholó viszont erőre kaphat,
hidd: mindig lesz márciusa a tűznek

s üzenete a vérnek és aranynak.”

4.

A harmadik csak nézett eltünődve,
sokáig nem szólt, értelmes szemének
lézersugarait a ködbe döfte,

oszlatni vágyva azt. Ám úgy fehérlett
körben a lég, hogy a hegyes sugárzás
kicsorbult mészfalán a messzeségnek.

Mégis: e szem maradt nekem a lámpás
az áthatolhatatlan sűrüségben –
láttam, amit csak elmosódva lát más.

Láttam, hogy távolabb nincs pisla fény sem,
csak ködfehérség, melyen áthatolni
már nem maradt időm, csakis reményem.

„Attila – szóltam – más aligha volt, ki
családot, tűzhelyet másnak remélve
volt képes önmagáért hadakozni,

te mondd meg hát: néhány bolond mivégre
csihol tüzet? Mert didergők körében
boldogtalan? Vagy mert a láng a léte?”

A válasz ott fénylett sötét szemében,
a válasz, mit akaratom csikart ki –
olvashattam, amikor belenéztem.

Tudtam, hogy ő nem kívánt soha talmi
csillogást, csak piros lángnyelveket:
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

hogy melegednének az emberek.”

                         5.

S  beláttam bölcsen, hogy tovább haladnom
már nem lehet, erőm, időm fogyóban,
és láttam azt is: ködből oly falat von

körém az éj, hogy se élve, se holtan
ki nem kerülök innen. Igazából
úgy volt rendjén, hogy helyben kóboroltam,

mert – bármivé is lett- ez a hazám, hol
igen ritkán volt élhető az élet,
de teljesebb mégsem lett volna máshol.

Már jókedvet, bőséget nem remélek,
mi hát a dolgom még? Ez itt a kérdés,
mely megfáradt szivemben egyre éget.

A tájon most végigsöpört a szélvész,
de fenn a csillag szél és köd felett ült,
elődeimre néztem kérdve én – és

három kar akkor egy irányba lendült.              
„Az  áruló írástudó…nem avval lesz árulóvá,
                ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé,
                melyre ujjal mutat. Az árulást akkor követi
                el, ha nem is mutat többé a csillagra.”
                                                   /Babits Mihály/

Baranyi Ferenc
V A D    V A D O N
l
kinek mondjam el, nem ilyen volt az utca
nem állt itt az x meg az y szobra
nem jártak erre léhűtők, kiskirályok
dolgozhatott a paraszt és a cigányok
kinek mondjam el, az volt itt a szabadság
a férfi és nő tehette maga dolgát
épületek nőttek, városok születtek
gyermeksereg töltötte be a tereket
kinek mondjam el, hogy mennyire üldözték
a gazdagokat, ne legyen nagy különbség
ember és egy másik embertársa között
még a gólya is, ide, visszaköltözött
kinek mondjam el, nem bántottak zsidókat
a járdán, sem fenn, abban a disznóólban
nem robbantak fel a benzines palackok
a főnök beosztottal is barátkozott
kinek mondjam el, ha nem érti meg senki
ha mindenki csak nagy magyar akar lenni

kinek mondjam el, minden május elsején
munkás-zászló lenghetett tribün tetején
nem szólt ünnepekkor döngölés és lárma
nem utáltak érte szerte a világban
kinek mondjam el, a régi iskolákban
tanítottak és nem rendszert magyaráztak
hagyták a holtat, nem dúltak fel sírokat
virág volt rajtuk, s nem kő, márványburkolat
kinek mondjam el, az újabb nemzedéket
nem babonázta meg semmiféle ének
kábszer és pia nem volt ekkora átok
nem voltak sűrűn gyermek-öngyilkosságok
kinek mondjam el, volt egy szegényebb ország
mely vállán hordta kelet és nyugat sorsát
közben bálok voltak, zene, ölelések
vágyainkban másik, egy szabadabb élet
kinek mondjam el, ha nem érti meg senki
ha mindenki csak nagy magyar akar lenni

Ódor György
kinek mondjam el
Torkunk kiszáradt, nem bírja most tovább,
hiába győzködnénk, a gőgös, ostobák
hangja túlharsogja megfontolt szavunk’.
Indulatra, dacra már nincs mit mondanunk,
mert hiába a hit, jó szándék, akarat,
nehéz ledönteni olyan erős falat,
melynek bástyája  hatalomra épül,
s pazarló termeiben látnak vendégül
minden potyaleső, befolyásos urat.

Nézd, a szolgalelkű ma is ott mulat,
hol zsírosabb koncok esnek le a fazékból!
Könnyen megélhetne a régi maradékból,
de megszokta szép, pazarló életét,
és lám, identitása akár egy szélkerék;
ellenállást sohasem tanúsítva,
arra fordul, amerre meg van írva.

Életfilozófiája: Légy rugalmas!
Elvárás szerint beszélj, hogy nyugton alhass!
Ha sírsz, vagy nevetsz, urad után tegyed!
Buzgón hajbókolva köszönd meg a kegyet!


Mentovics Éva
A szolgalelkű
Rossz fele mennek a dolgok, mind kevesebb, aki boldog.
Téves az út, az irány, kellene új kapitány.
Most kusza szem navigálja és vele bajban a gálya…
Cimbora, nyisd ki a szád, süllyed a fürge naszád!


Ricza István
A fürge naszád
  Kik hallgatnak,
  s a lenyelt szavak
  felsebzik torkukat,
  kik utcákon vonulnak
  hömpölyögve,
  a tűrhetetlennel
  szembeszegülve,

  akad lelkesítő szónok,
  okos értelmező,
  lelkiismeretes elemző,
  s van, ki azt hiszi, csodát lát,
  s széttört világa
  darabjai közt
  ámulva botorkál.

  Pedig az előadás a régi,
  az idő csak
  a díszleteket cseréli.
  Ha nem hiszed,
  olvasd a Bibliát,
  a régi görögöket,
  s Gilgámes eposzát.

  Bár olvasod, vagy nem,- egyre megy.
  Mikor a tükör elé odaállsz,
  az arc, amit látsz, egy emberé,
  aki sohasem volt,
  és többé sose lesz -
  kincse a perc,
  s birtoka hangyányi lét.

  De ne feledd;
  a te fajod írja
  a történelmet.
  S hogy melyik oldalon állsz -
  nem dönt helyetted senki más.
  Azért, ha tehetsz valamit,
  ne tétovázz!
Mészáros Márta
Történelem
Falak, kapuk: megértem, mint a könyv – beszéltek;
tiltott rovás virul vasbeton testeken;
merő cinizmus, undor: intenek, lenéznek

s a szenteket citálják mind a falra hányva.
Talán ez a jobbik, mert akad szemtelen
meg esztelen és bölcs, ám sehogysem lelek
valós, kemény szatírát: gúnyt az érvbe szántva.

De felfedeztem itt-ott, néhány majomarcnak
kezük sötét nyomát: mint a késdöfések,
hogy – „Irtsd a szar cigányt!” Árny a múlt ködében,
ne rajzolódj ki többé, itt nincs helye harcnak!

Nekünk a rög - országút. Kik nyakába rakta
a földesúr, igáját, hogy feledje rég el
a szabadsága ízét, segge mocskát nyalva?
Sárközi László
Falfirka és történelem
Hó végén, mikor szinte semmi,
nem csörgött egyik zsebbe' sem,
töpörtyűt ettünk vacsorára.
De jó is volt, én istenem!
               ***
A pultot nézem. Van töpörtyű!
Az ára sajnos szörnyű sok.
Kik csemegézik ezt manapság?
A krőzusok... talán azok.

Lesz csirke farhát, krumpli lében,
ha húsa megfő, jó puha.
A csontja lesz a kutya étke –.
(Ínyenckedik két vén kutya...)


Kamarás Klára
Szegény ember vacsorája
l
festőművész
ügyeljetek mindig arra
aki betér hattyúdalra
hogy behelyettesíthető
feje fölött legyen tető
ne adjátok ki lakását
amit feldúlnak a sáskák
szent jános a keresztelő
még lehetett sáskaevő
zöld rovart evett vadmézzel
villa helyett puszta kézzel
ilyen kosztra az kárhoztat
ki magának ikrát hozat
az elmenőt megbecsülni
szebb mint bárányt hagyni sülni
s ne küldjétek jobbra-balra
azt ki betér hattyúdalra

Budapest, 2012. X. 3.

Cselényi Béla
betérni hattyúdalra
a káposztaszagú szélben
elszállnak a dalok
eső csöpög a fejemre
egyedül vagyok
pedig százezer ember
hörög körülöttem
hogy itt az akció!
és vegyek, vigyek
végre valamit
erre bíztat minden frakció
csak levegőhöz nem jutok
a káposztaszagú szélben

a káposztában én lennék
a fűszeres töltelék
ha egyáltalán valaha is kellenék
a szürke arcú közönyös tömegnek
de elszállnak a szélben
dalaim visszhangtalan
és nem harap rájuk senki sem

itt egy félkilós kalapács
nem vagyok próféta se ács
de szegeket adok néked szívesen
megfeszíthetsz, de tőlem ne várd
hogy megváltsalak, kedvesem

csak csikk és csekk
van tétova kezemben
egyikkel meggyújtom
a másikat
figyelem hogy szállnak el
a káposztaszagú szélben
a dalok, a dalok
fényes délben
míg én meghalok
Kajuk Gyula
Szélfútta
T.Ágoston László
Ikerszülöttek
Az ikrekre szokták mondani, hogy olyan egyformák, mint két tojás. Olykor a szülőanyjuk se tudja megkülönböztetni őket. Általában ez így igaz is, de mint tudjuk, a kivételek erősítik a szabályt. Efféle kivétel volt egykor Ézsau és Jákób, Izsák és Rebeka fiai is.
Az elsőszülött vöröses bőrű volt, és az egész testét szőr fedte, ezért kapta az Ézsau nevet.
                                                                   tovább>>>

Következő oldal>>>
...
"Vétkesek közt cinkos, aki néma" Babits Mihály

Koday László
TARTALOM
2. oldal
próza, versek
3. oldal
elfeledettek
4. oldal
mikroszkóp
5. oldal
klasszikusaink
6. oldal
gondolatok
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Albert-Lőrincz Márton: Karácsonyi havazás a parkban
Bányai Tamás:
Álmod, ha egyszer megvalósul
Bárdos László: Beszédmás
Bittner János: Téli dal
Bodó Csiba Gizella: Újnyitány
C Nagy Erzsébet: Eltévedt sóhaj
Debreczeny György:
lángol a gyöngy, anya, ősz van
Dobrosi Andrea: Elértük...
Fetykó Judit: Ablakból
G. Ferenczy Hanna: Fehér éjszaka
Kardos András: A hegdűs
Kaskötő István:
Egy-két szó az utca krónikásához.
Ketykó István: Karácsonyi álom
Kő-Szabó Imre: Ugratás
Kovács Jolánka: Az ég alatt
Lehoczki Károly: Mit mondhatnék
Mándy Gábor: Szólásszabadság
Pethes Mária:
Végleges csillagrendszer
Simonyi Imre:
A hazáról az utolsó szó jogán
Szaláli Anna: Őrizd
Varga Tibor: Túl az idő határán

Ölbey Irén
versek
Verasztó Antal:
A mélység útjai
Elékezés Költő Nagy Imrére
Ábrányi Emil
versek
Tóth J. Zoltán
John Rawls  igazságosság elmélete
BÁNYAI TAMÁS
A vesztes jutalma.
novellák
BARANYI FERENC
V A D  V A D O N
Új és újjászült versek
T. ÁGOSTON LÁSZLÓ
A négylábú ember
elbeszélések